Egy beteg részegen jelenik meg a kontroll vizsgálaton az orvosnál, aki számon kérően néz rá és azt kérdezi: Uram, nem azt ígérte, hogy új ember lesz? Mire a beteg azt feleli: Az is lettem, de sajnos ez is iszik! 

A történetemet egy kicsit messzebbről kezdem, mert hát aki követi a blogomat, az tudja, hogy mindig kicsit messzebbről kezdem a mondókámat.

A sport az életem része volt 

Szóval nekem a sport gyerekorom óta az életem része volt. Úgy 6-7 éves lehettem, amikor elkezdtem sportolni és onnantól kezdve úgy 20 évig folyamatosan csináltam valamit. Volt mikor igazolt sportolóként versenyszerűen, volt amikor csak úgy, de ugyanolyan intenzitással, mint versenyzőként. Heti 4-6 edzés biztos volt. A sportágak is váltakoztak, több mindent kipróbáltam, a legtovább a röplabda volt jelen az életemben és természetesen a gyúrás. 

Akármilyen sportágat űztem is éppen, egyben nem volt eltérés: mégpedig abban, hogy utáltam futni. A futóedzéseket mindig elcsaltam. Emlékszem nagykőrösi edzőtáborokra, ahol szigorú felügyelet mellett zajlott a napi két edzés, de valahogy akkor is pár haverral együtt megtaláltuk a módját, hogy ellógjuk a futóedzéseket.

A töréspont 

Azt írtam az előbb, hogy 6-7 éves koromtól, 20 éven keresztül heti 4-6 edzés intenzitással sportoltam. Igen, valóban így volt, azonban itt jött egy töréspont az életemben és elindult egy lejtmenet. Egyre erősödő derékfájdalmak korlátoztak a mozgásban, mondhatni rendszeressé vált az, hogy időnként beállt a derekam és pár napig fel sem tudtam kelni a földről. Nem egyszer orvost kellett hívni, aki injekciót adott a derekamba, hogy lábra bírjak állni. Hiába jártam orvostól orvosig, mindenhol elhajtottak azzal, hogy még fiatal vagyok, nem fájhat a derekam. Szerintem azt gondolták, hogy szimulálok. 

A helyzet odáig fajult, hogy egy alkalommal sportolás közben éreztem egy erős villámcsapásszerű belenyilalást, ami a derekamból indulva végig futott a jobb lábamban és azt leírhatatlan zsibbadó fájdalom öntötte el. Kb 3 hétig tartott mire kiderült, hogy egy régóta kizáródott porckorong sérv okozta, ami széttört darabokra és a gerinccsatornába esve elzárta a jobb lábamat mozgató ideggyököt. Amikor a kórházban megvizsgáltak, akkor tudatosult bennem, hogy nem csak azért nem állok rá a jobb lábamra, mert fáj, hanem azért mert egyszerűen nem tudok. Le volt bénulva, nem volt benne annyi izomerő sem, hogy megtartsam a testsúlyomat két lábon állva. A vizsgálat után azonnal megműtöttek. 

A műtét után egy hosszú rehabilitációs folyamat kezdődött, melynek során először is újra meg kellett tanulnom mozgatni a lábujjaimat, a lábfejemet, majd újra tanultam járni. Ez egy fél éves folyamat volt, de még messze volt a vége. 

Miután újra járóképes voltam még azt tanácsolták, hogy ne terheljem a gerincemet semmivel, csak gyógytornára járhattam. Ezzel eltelt egy év. A következő év azzal telt, hogy habár már lehetett volna óvatosan mozogni még mindig nem mertem. A harmadik évben pedig már nem is akartam. Teljesen ellustultam. Mivel, ahogy írtam egész addigi életemben sportoltam, ezért is lehetett az, hogy amint ez az egyik napról a másikra megszűnt az életemben, drasztikusan kezdtem el hízni. Mire felocsúdtam már 110 kilót mutatott a mérleg. 

 Eljött a fordulópont 

Ekkor jött el a fordulópont számomra, amikor azt mondtam magamnak, hogy elég volt, vissza kell térni a régi életemhez. Eleinte óvatosan otthon kezdtem el edzeni és tudatosan táplálkozni. Ennek az lett az eredménye, hogy alig egy év múlva már csak 97 kiló voltam. Mivel nem csupán lefogyni akartam, hanem minőségi fogyást akartam elérni, ami azt jelenti, hogy nem a testsúly csökkenés volt csupán a célom, hanem a testzsír mennyiség csökkentése, ezért ezen a ponton muszáj volt edzésmódszert váltanom. 

Elkezdtem újra konditerembe járni, hogy az izomzatomat megőrizzem, de olyan technikával edzettem, ami az izmok kondicionálását szolgálata ugyan, de aerob tartományban dolgoztam.

Itt jött be az életembe a futás! 

A hatás fokozása érdekében az edzések végén ráálltam a futópadra és kezdésnek 15-20 perc tempós sétával, majd lassú kocogással vezettem le az edzést. Ez tovább fokozta a hatást és elég jó minőségű fogyást sikerült elérnem. Ahhoz hogy a tendencia megmaradjon egyre jobban növeltem a futópadon töltött időt és észrevétlenül a sebességet is. 

Alig egy év telt el így és egyszerűen azt vettem észre, hogy több időt töltök a futópadon, mint a súlyzókkal. A futás lett minden edzésem központi része. Amikor ez tudatosult bennem, akkor gondoltam először arra, hogy ezt ki kéne próbálnom szabadban is. 

Az első távolság amit lefutottam kb 7 kilométer volt, ezt akkor kb 45 perc alatt lettem meg. Amikor hazaértem életemben először éreztem a futás utáni flow-t. Egyszerűen azt éreztem, hogy fantasztikusan jól esett szabadban futni és arra gondoltam, hogy miért nem csináltam ezt korábban. Alig vártam a következő alkalmat! 

Azt hiszem ez volt az a pont, amikortól futófüggő vagyok! 

Innentől kezdve meg, mivel minden gondolatom a futás körül forgott jöttek a célok, a tervek, a vágyak. Az első 10 kilométer, aztán az első 10 kilométer 1 órán belül és így tovább. Azt hiszem 7 évvel ezelőtt futottam le először a félmaratont, minden felkészülés és tapasztalat nélkül. Egy tapasztalt futó barátomat kértem meg, hogy kísérjen el. Az utolsó 4-5 kilométer kínszenvedés volt, majd belehaltam. ( Azt tanácsolom ezért a saját példámon keresztül mindenkinek, hogy felkészülés nélkül ne vágjon bele, mert nem éri meg)  

Az első félmaratont követte a második, harmadik, sokadik... egy év múlva már rendszeres volt, hogy havonta legalább egy ilyen távot futok. Aztán jöttek a hosszabbak is. Először a Velencei-tó, majd elkezdtem kacérkodni a maraton gondolatával. Szerencsére azt már nem kapkodtam el és ezért nem is volt olyan rossz élmény az első maraton, mint az első félmaraton. 

Ennél hosszabb távok lefutására nem igazán vágytam, nem is vágyom azóta sem, se a függőség továbbra is tart és mindig jönnek új és új célok, tervek, kihívások, amiket magamnak állítok fel. Mondhatnám úgy is, hogy akaratlanul, mert mire azt gondolnám, hogy na végre elértem, amit terveztem már megfogalmazódik egy új cél, amit muszáj megcsinálni. Ez az utóbbi években inkább az eddig elért időeredmények javítása mellett a tanulás lett. 

Minden évben úgy kezdek bele egy maratoni felkészülésbe, hogy na még ezt megcsinálom, aztán leállok és verseny után úgy jövök haza, hogy ez volt az utolsó. Legalább három éve a családtagjaim ilyenkor csak legyintenek egyet, "ugyanmár, mindig ezt mondod". 

Ilyenkor tényleg úgy érzem magam, mint egy szenvedélybeteg, aki minden évben megfogadja, hogy leszokik a leszokhatatlanról, ami persze nem is sikerül.